Nem elég csendben sírni

A művészet legkülönbözőbb formái léteztek már azóta, hogy világ a világ. Most nem szeretném a barlangrajzoktól kezdeni, azt hiszem, mindenki össze tudja rakni mennyi kettő meg kettő és az előbbi kijelentésem nem szorul további magyarázatra. Nos, ha egy kicsit a dolgok mögé nézünk, felmerülhet a kérdés (mint annyi más területen is), hogy miért. Miért van ez így? Bár csakugyan áldozom az esztétika és a szépség oltárán, kétségbe kell, hogy vonjam az afféle állásfoglalást, hogy a művészeteknek egyetlen feladatuk van: mégpedig, hogy betöltsék az emberekben az esztétikum hiánya okozta érzeteket. Azt hiszem, hogy ennél sokkal többre rendeltettek.

A szerepük jóval sokrétűbb holmi szépérzet keltésnél, a művészet - bárhogy is mutatkozzék meg - mindig feldolgoz, felold valamit. Nemcsak egy témát, de azzal együtt egy problémakört, egy társadalmi tragédiát teszem azt. Az irodalom, a színház, a képzőművészet, a zene, a tánc fontossága és szerepe az egyes társadalmi korszakokban különbözik, azonban jellegében ugyanaz marad. Reakció. Minden művészet reakció. Mind-mind válasz egyes eseményekre, eszmékre, személyekre, módszerekre. Bármire. Egy interakciót hoz létre a világ és a lélek között. Ezért nélkülözhetetlen.

Ez vajon azt jelenti, hogy a művészet behódol a társadalomnak? Vagy lehet a művészet olyan mértékben hatással a társadalomra, hogy formáló erővel hasson rá? És ha igen a válasz mindkét kérdésre, akkor a művészeteknek mekkora a felelőssége az adott értelmiség kinevelésében, illetve a társadalom aktív és passzív tagjainak jellemfejlődésében?

Azt látom, hogy a világ nem fekete és fehér. A művészetekre igenis mindig hatottak a szociális hatalmak és cenzúrázták (cenzúrázzák), mi kerül napvilágra. A második felvetésemhez vegyük példaként a gender mozgalmakat, amelyek mára már annyira túlnőttek rajtunk, hogy a művészeti ábrázolásokon (filmek, fényképek, irodalom) túllépve komoly változást eredményeztek a társadalom kollektív tudatában. Ezek alapján meggyőződésem, hogy a művészetek igenis felelősséggel tartoznak a nevelésnek, sőt eszközei és megnyilvánulásai annak. 

A művészek gyakran hangoztatják, hogy főként akkor van ihletük alkotni, amikor történt velük valami, ami hatott rájuk, a lényükre. Minél intenzívebb az élmény, annál nagyobb lesz az alkotási hajlam. Ezért erősebb ez az érzés a negatív, sőt fájdalmas eseményeke átélése után. Hiszen a művészet amellett, hogy egy menekülési útvonal, sokszor magában rejti a gyógyulás folyamatát. Azzal, hogy kimondjuk, leírjuk, lefestjük, színpadra állítjuk, vagy dallamba öntjük az érzéseket, azok felszabadulnak és ezáltal felszabadítanak minket is. És ez kollektív módon is végbemegy. Mert elég, ha egy ember képes kifejezni azt, ami benne forrong, és ezzel akár ezreket válthat meg.

Ezért írta meg Peter Weiss 1965-ben A vizsgálat című dokumentarista drámáját, amely oratórium az Auschwitz-per (1963-1966) jegyzőkönyveinek felhasználása alapján készült, naturalistán, kimondva mindent, minden szemszögből. Igen fájdalmas és nehéz olvasmány a dolgozók, a német tisztek és őrök, és persze a túlélők beszámolói alapján kidolgozott mű, ugyanakkor egy gyógyír. Bizonyos sebekre gyógyír.

Aztán ott van Az Oppenheimer-ügy Heinar Kipphardtól. Színről színre. Atombomba, hidrogénbomba. Nincsenek is rá szavak, olvasni kell. Akárcsak Eve Ensler A Vagina Monológok című művét. Az szól mindenről, amiről szólnia kell.

Ám nem is kell olyan messzire mennünk, hiszen itt van, frissen, ropogósan, épphogy megjelent Durica Katarina legújabb regénye. A rendes lányok csendben sírnak. Mi ez, ha nem gyógyulás? A világunkat ért támadásokkal szembe kell néznünk és fel kell vállalnunk, hogy ami rossz volt, sose fordulhasson elő többé.

Nem elég csendben sírni. Nem, most nem. Elérkezik a pont, amikor bizonyos dolgok mellett nem mehetünk el szótlanul. A fiatal írónő letehetetlen regényének olvasása alatt jutottam arra, hogy igen, a művészetek kötelessége az is, hogy felvállalja a fájdalmat és a problémamegoldást, olyan formában, ami nem erőszakos és bántó, hanem alázatos és simogatja az emberi lélek sebeit.