Mersz ugrani?

Szeretem azokat a beszélgetéseket, amelyek emlékébe hónapok eltelte után is bele tud kapaszkodni az ember. Ezek általában nem az aktuális időjárásról szólnak vagy az éppen viselt ruháról. Nem, ezek a beszélgetések mélyebbre hatolnak, az ember lelkéig jutnak el.

Bár nem olyan régóta, azonban annál ragaszkodóbban foglalkoztat egy téma. A félelem. Általánosságban véve nem mondhatnám, hogy félős ember vagyok, bár igaz, a pókoktól eléggé tartok. Viszont nem félek a magasságtól vagy a veszélyes helyeken. Nem félek a sötétben vagy éjjel az utcán egyedül hazamenni. Nem félek kinyilvánítani a véleményemet vagy megvédeni az igazamat másokkal szemben.

A félelmet leginkább ahhoz tudom hasonlítani, amikor a gimnáziumban tornaórán magasugrás volt a feladat. Nos, talán mindenki elhiszi, ha azt mondom, hogy ez egy százhatvan centis gátlásos tinédzsernek egyenlő a nyilvános megszégyenítéssel. Na, jó, talán egy picit túlzok, de a lényegen nem változtat: utáltam magasugrani. Hogy valójában miért is? Nem volt semmi, ami fájdalmat okozott volna, nem kényszerítettek semmire, nem büntettek meg, ha rosszul csináltam, de akkor se szerettem, mert nem voltam benne jó. Alacsony vagyok és a magasra emelt rúd, mint a magasra tett elvárások. Félelmet keltettek bennem. Amikor még messziről néztem a vonalra, ahonnan majd el kell rugaszkodni, azt gondoltam képes vagyok rá, bármire képes vagyok. Én fogom a legnagyobbat ugrani. Aztán nekilendülök, csak futok, futok, keményednek a lépteim, elrugaszkodom az ugráshoz és... és semmi. Megtorpanok. Nem ugrom. Megállok a rúd előtt és elveszítem minden gyorsaságomat, lendületemet, minden bátorságomat pont a döntő pillanatban. Abban a helyzetben, ahol a legnagyobb szükségem lenne rá.

Egy dolog van, amitől félek, és az a láncaim levetése. A konfortzónámból való kilépés. A biztonság feladása. Egy nem létező dologtól félek. És amikor ez tudatosult bennem, még jobban megijedtem. Hiszen hogyan lehet legyőzni egy olyan félelmet, aminek már a jelenléte is félelemmel tölt el?

Aztán rájöttem, hogy valójában minden olyan dolog, amely elszomorít, kétségbe ejt vagy szorongással tölt el, az a félelem műve. A félelem tart minket rabságban, a saját korlátaink és a személyre szabott gonoszság, amely megkísért és rettegést kelt, mert azt mondja, nem vagy elég jó, kevés vagy. A félelem az ember legnagyobb ellensége, mert lebilincsel és magadat kötözöd meg a gátlásaiddal, gúzsba köt, pedig a láncok, amik fogva tartanak, csak a fejünkben léteznek.

Szembesülnünk kell azzal a ténnyel, hogy nekünk magunknak kell leszednünk a láncainkat, nem várhatjuk el, hogy mások tegyék meg helyettünk, úgy nem lenne hiteles egyik további tettünk sem.

Sokkal könnyebb dolog szomorúnak lenni, mint boldognak. Mert a boldogságért keményen meg kell dolgozni nap mint nap, percről percre. Az nem hull csak úgy az ember ölébe, afelé igenis nyitni kell. Egyszerűbb a szomorúságot választani, mert az nem kerül erőfeszítésbe. Mindig könnyebb elmerülni, mint a felszínen úszni, és áttörni a hullámokon. Az egész sorozatos döntéseken múlik, és a boldogság elérése tulajdonképpen a félelmeink legyőzése. Amikor túljutunk a saját magunk által felállított korlátainkon, ott kezdődik a csoda igazán. Ott kezdődik az elvárásoktól és szorongásoktól mentes élet. A bátorság a boldogsághoz vezető út. És én ezen az úton fogok járni. Igenis átugrom azt a rudat! Velem tartasz?