Levegővétel

Valójában minden egyes szavunkkal az életet próbáljuk megfogalmazni. Vajon tényleg így van ez a mindennapos facebook vagy instagram posztjainkban is?

Mostanában azt figyeltem meg magamon, hogy egyre többet görgettem a telefonomat, és piszkosul megelégeltem a dolgot, mert valahogy minél többet frissítettem és csak lapoztam céltalanul, annál inkább romlott el a hangulatom. Mintha az oldal nem csak az aksi energiáját szívta volna le, de az én életkedvemet is. Ahogy pörgetem az oldalakat, sorban dobta ki az eseményeket, amelyeken muszáj ott lennem, a színes idézetes posztokat, amelyek közül némelyik annyira semmitmondó mint egy szamár ábrázata. Edzőtermek, modellügynökségek reklámjai, álláshirdetések és világszenzációs hírek. Ez megy körbe-körbe. Na, meg persze az ismerősök bejegyzései. Ott aztán van minden: szerelmes pillanatok, a nap fotói, életbölcsességek, receptek, politikai csatározások. Úgy, ahogy van: katyvasz. Tükrözi a valós világot. Vagy mégsem?

Egyre inkább azt veszem észre, hogy ez a virtuális világ, amit teremtettünk, egyre jobban elhatalmasodik felettünk. Olyan, mint amikor az álmunk annyira élethű, hogy nem tudjuk eldönteni, ez álom vagy a valóság, és az álmot tesszük meg valósággá. Pontosan ezt történik velünk. Elszeparálódik a két világ és amit kapunk, az egy fals visszatükröződése annak, amit úgy nevezünk: élet. Mi mindenben tér el ez a kép a valóságtól? Elsősorban az online felület egy idealizált képet sugall felénk, amely korántsem jelenti azt, hogy ideális is. Az élmény, amelyet a képernyő kivetülésén átélünk, messze nem olyan megfogható, igazi hatású, mint a valóság. Attól, hogy nézed a képet az erdőről, nem érzed a fák illatát, nem hallod a madarak énekét és nem érzed a hosszú gyaloglás okozta sajgást a lábadban. Nem marad élményed, csupán felületes emléked. Amikor céltalanul barangolunk egyik weblapról a másikra, tulajdonképpen egy űr próbálunk betölteni, egy kommunikációs szakadékot, amely egyre mélyebb és szélesebb. Egyre mélyebbre ásunk, és egyszer csak azt vesszük észre, hogy elhatalmasodik rajtunk a szomorúság, valamilyen negatív, sötét érzés. Hiszen, te jó ég, van, hogy még a motivációs idézetek is lehúznak!

Értelmetlen csatározások zajlanak le nap mint nap. Ami régebben egy kocsmai pofonban lett lerendezve - belsőleg, érzelmileg is feloldódott a feszültség - az most hónapokig tartó kommentháborúkban, vitafórumokban kerülnek felszínre, és ezek belülről őrlik fel a józan gondolkodást, ítélőképességet és tiszteletet. Természetesen itt senkit nem a kocsmai verekedésre kívánok buzdítani, csupán rávilágítok egy megközelítésmódra.

Egy ember, két nap: az első nap hazaér munka után, bedől a kanapéra, felkapcsolja a tévét, csak hogy menjen valami a háttérbe és kezébe veszi a telefonját. A második napon kimegy, tesz egy rövid túrát és ezzel annyi de annyi belső feszültséget old fel önmagában, hogy megszűnik a szorongás és félelem, amit esetleg az előző nap tevékenysége szült. A helyébe lép pedig a figyelem, a gyermeki rácsodálkozás, az önismeret, a levegővétel.

A legnagyobb önirónia pedig az egészben, hogy én magam is ezeket a platformokat használom, annak érdekében, hogy egyes gondolataim eljussanak azokhoz az emberekhez, akiket ez érdekel, hozzátok! Igen ám, csakhogy tudatosítanunk kell azt is, hogy ez egy közlési forma, egy folyamat, egy eszköz, amelynek segítségével elérhetjük a célunkat. Ha pedig már elértük a célt, többé nincs szükség az eszközre. Menni fog már nélküle is. Ez alatt azt értem, ha valósággá tesszük azt, amire vágyunk, ha megéljük azt, amit helyesnek ítélünk vagy önmagunk fölé lépünk, akkor már nem térünk vissza oda, ahonnan az egészet elkezdtük, mert teljesen értelmetlen lenne.

A csoda odakint történik, emberek!