Kilenc

"Emberek, ti ezt tudtátok?! Akkor miért nem szólt senki?! Miért nem figyelmeztetett senki arra, hogy a boldogság csak azoknak jár, akik újra meg újra megharcolnak érte, és képesek kiállni egymás mellett?!"

A minap épp volt egy kis időm és végre sikerült betévednem kedves kisvárosom kedves kis könyvtárába, hogy pár szót váltsak a könyvtáros nénivel és visszavigyek egy régebben kikölcsönzött könyvet. Persze, ha már ott jártam, átböngésztem egy-két polcot és lám, valahogy a kezembe csúszott egy égszínkék borítós keménytáblás kötet. Úgy voltam vele, hogy á, most mellesleg épp egy izgalmas életrajzi regény olvasok Coco Chanel-ről, nem viszem el magammal, amúgy is egyszerű kis ponyvaregénynek tűnt. Ám a könyv nem így gondolta, csak kikönyörögte magának, hogy velem jöhessen (ráadásul nem is egyedül, hogy ne legyen magányos). Így esett, hogy egy borongós délelőtt Hidasi Judit Kilenc című regényével a batyumban bicikliztem el a könyvtártól. 

Na, tessék! Természetesen a kötet nem hagyta annyiban a dolgot, hogy kapott egy igencsak előkelő helyet az asztalomon. Addig rimánkodott, míg ki nem nyitottam és innentől kezdve a szokásos forgatókönyv játszódott le, ami akkor szokott történni, amikor egy történet ennyire magába szippant: könnyvel a kezemben alszom el, így kora reggel ott folytathatom, ahol abbahagytam (bárcsak az iskolai tankönyvekkel is ez lenne a helyzet).

- Van egy lány - mondta szomorúan. - Együtt vagyunk.

- És jó?

- Utál. Csak szeret.

- Ezt ismerem.

- Benne megvan minden jó, ami belőlem hiányzik.

- Pont ezért nem érdemled meg - mondtam neki komolyan, mire lassan felemelte a fejét, és rám nézett.

No, de térjünk a tárgyra!

Történetünk tulajdonképpen egy megbízásról, egy küldetésről vagy sokkal inkább egy utazásról szól. Valójában elég nehéz megfogalmazni. Hidasi Judit elég szürreális, már-már lehetetlenül egybevágó képek sorozatát tárja elénk, amelyek rendkívül kalandos, de ugyanakkor mély zegzugokba kalauzolnak minket. Bár a történetet néhol a földtől egy kicsit elrugaszkodottnak gondoltam, mégsem volt olyan érzésem, hogy a valóságban mindez ne történhetne meg, hiszen hányszor hittük már azt bizonyos helyzetekről, hogy sosem valósulnak meg, aztán mégis ott álltunk tátott szájjal.

Ez a könyv ugyanúgy, mint ezidáig megannyi másik, szól szerelemről és barátságról, kalandos ismerettségekről, életútról és választásokról. Ám legfőképpen egy önismereti túráról, amelyben főhősünknek alkalma nyílik, hogy álmokat váltson valóra, és szembesüljön az ego olyan korlátaival, mint az ítélkezés és önzőség, vagy éppen az irigység.

Nem egy tipikus szerelmi történetről van szó, tehát ne tántorodjon el senki, bár nem fogom lelőni a csattanót, de senki se várjon nagy love storyt és egymásba borulást. A realitásban maradva ebben az irományban őszinteséggel, szókimondással, lelki magaslati túrákkal és zuhanásokkal is összemérhetjük erőnket. Azt hiszem, a regény egyedülállósága pontosan abban rejlik, hogy bár a maga nemében valóban egyedi, a való élet egyes helyzeteiről egészen hű képet fest és képes rá, hogy egyes érzéseket, gondolatokat kivetíthetünk saját élethelyzeteinkre is.

- Néha szomorú vagy - mondta Pitypang, és megfogta a kezem.

Úton voltunk, hogy hazavigyük őt a falujába. Hátul ült, mellettem, arcán többnyire boldog mosollyal.

Mi is boldogok voltunk. A küldetés következő lépését is siker koronázta, és egy lendülettel valóra válthattuk egy kis angyal álmát.

- Kicsit irigyellek - mondtam neki.

- Miért?

- Mert az én szerelmem messze van.

- Hol van?

- Afrikában.

Pitypang elgondolkodott, talán a válaszon, talán azon, hogy kerül valaki Afrikába, a mesevilágba, ahol oroszlánok élnek.

- Szeret téged? - kérdezte.

- Igen. Szeret.

- Akkor ne legyél szomorú - mondta, és tovább bámult ki az ablakon.

Erre nem volt érvem, hiszen igaza volt. Ha valaki szeret, még ha most nincs is veled, az mindent felülír, nincs okod a pityergésre.

Érzések és érzelmek hullámvasútja húzódik keresztül az oldalakon, amely a kapcsolatokban mutatkozik meg. Férfi és nő. Nő és nő. Férfi és férfi. Főnök és beosztott. Színész és rendező. És sosem tudhatjuk hol húzódnak a határok. Mert ami feketén fehéren a papíron mindig szétválasztható, az a valóságban gyakran kész zűrzavar. Ezt kiérezve az írónő - az én ízlésemnek - tökéletesen ragadta meg ezt a kettősséget.

A könyv és cselekmény sok támpontot nyújtott számomra, és néha bizony elég, hogy új megvilágításból szemléljük a már végletekig ismert dolgokat és akkor hopp, talán éppen rábukkanunk arra a kirakósdarabkára, amely rendet teremt a káoszból. Bennünk és körülöttünk. 

"Ezerféleképpen tudsz megölni. És egyetlen alkalmat sem hagysz ki, hogy megtedd."