Idegen egymásra figyelés

Mindenkinek szabad döntési joga van arról, hogy hogyan akar élni és mire használja fel az időt, ami megadatott számára. Rengeteg olyan dolog van, amit nem tudunk befolyásolni, nincs hatalmunk felette, de ez nem ilyen. Ez egy döntés kérdése. Hogy hogyan állok a világhoz és benne minden teremtett élőlényhez. Hogy pusztítani vagy teremteni fogok-e, egy döntés. Valójában minden egyes pillanat erről szól, hogy hogyan határozunk éppen most. Hogy én leírom e szavakat, te pedig elolvasod őket.

Az élethez időre és sok-sok emberi kapcsolatra van szükségünk. Nos, az időnk adott, a kérdés már csak az, hogy felhasználjuk-e. Olyan emberi kapcsolatok kellenek, amelyeknek nem az érdek a mozgatórugója vagy a kényszer, hanem a szeretet és a kölcsönös tisztelet. 

Egyre inkább szembetűnik számomra is, hogy ezek a szoros köteléken alapuló kapcsolatok fokozatosan tűnnek el. Hatalmas az érdektelenség az emberek egymás közötti kapcsolataiban, ismeretségeiben. Miért vagyunk idegenek egymásnak? Miért nem érdekel úgy igazán, hogy mi van a másikkal? Ennyire eluralkodik rajtunk a saját egónk? Ez az út nem az emberi kapcsolatok felé vezet, hanem elszeparál bennünket.

Az én generációm egyik betegsége, hogy a közösségi térben létezünk és nem az emberi kapcsolatokban. Talán már nem is tudunk másképp élni, hiszen elfejeltjük megtanítani és megtanulni, és amikor úgy hozza a szükség, nem tudunk hogyan reagálni. Ebből fakad aztán a sok kényelmetlenség, a másoktól való félelem, a mérhetetlen düh, harag és meg nem értettség. És ez rendkívül sok fájdalmat tud okozni nekünk és embertársainknak is.

Ez a társadalmunk egyik veszedelme, hogy egymás között is egyedül vagyunk és nem is ismerjük egymást.

Én ezen változtatni szeretnék. Nem fogom a világot megváltani, de a saját kis életemben talán bekövetkezhet egy változás, ami épít és közelebb visz másokhoz, és amiért, igen, nekem kell tennem. Szerencsére tömérdek olyan együttélési forma él egyes népek között, amelyekről példát vehetünk. Vannak, akik naphosszig tartó, kétkezi munkával, internet és ilyen sokféle energiaforrás nélkül is boldog és teljes életet élnek. Nem problémamenteset és nem tökéleteset. De ők nem a cuki kiskutyás videón szórakoznak a képernyőt bámulva, hanem a gyermekek kacagásán. Nem egymást ugráltatva keresik a hibát más munkájában, hanem együtt vetnek és együtt aratnak, mert szükségük van egymásra. 

Egy nagyszerű társadalomban élünk, ahol sajnos nem azt nézzük, hogy mennyi csoda vesz minket körül, hanem hogy ez miért nem tud megvalósulni. Valójában mi magunk vagyunk, akik élhetetlenné tesszük a rendszert. Hiszen van tiszta vizünk, termékeny talajunk, iskoláink, orvosaink, akik olyan betegségeket gyógyítanak, amikbe harminc éve belehaltak az emberek. Mindenünk adott egy olyan élethez, amilyet megálmodtunk, csupán több derűs pillanatra van szükség, hogy ezt észrevegyük. Ezeket a pillanatokat pedig egymásra figyeléssel, nyitottsággal és kölcsönös tisztelettel találhatjuk meg.