...az igazat, csak úgy...

Csak vicceltem! Ilyen egyszerű semmissé tenni a szavainkat, mintha ki sem mondtuk volna, amit az imént jelentettünk ki. Ez tökéletes mindaddig, míg valóban szórakoztató a dolog és nevethetünk rajta.

Ámde a vicc mögé rejtőzni akkor is, ha az állítás korántsem nevetséges, elég jó átverése a hallgatónknak. A komolyan nem gondolt szavaink reményeket kelthetnek, örömre adhatnak okot, vagy éppen sérthetnek is. Ám a lényeg egy: érzelmeket váltanak ki. Márpedig minden egyes rajtunk keresztül átfutó érzelem nyomokat hagy maga után. 

Azt hiszem, itt az ideje, hogy komolyan gondoljuk azt, amit mondunk és mondjuk ki, amit komolyan gondolunk. Most nem a móka és nevetés ellen beszélek (még véletlenül se, mert a kedvenc tevékenységem a nevetés, de tényleg), hanem azokról a pillanatokról, amikor színt kell vallanunk. Álljunk ki úgy azok mellett a dolgok mellett, amiket fontosnak tartunk, hogy közben nem rejtőzünk a humor paravánja mögé, mert eképpen mi magunk is nevetség tárgyává válhatunk. Ha kimondunk valamit, annak hatása van másokra és hatással is kell lennie másokra. A lényeg pedig, hogy vállaljuk az igazságot önmagunk és mások előtt is hazugságok és feltételek nélkül. A megtévesztő ember egy idő után hitelét veszti mindannak, amit kiejt a száján. 

A hétköznapokban, az utcán, de főként az olyan pozíciókban, ahol a közélet tagjaivá válnak az emberek túl sokan és túl sokszor bújnak hazug szavak mögé, mintha az igazságot kimondani veszélyes dolog lenne. Ez pedig így is van. Nagyon veszélyes. Legfőképp önmagunkra nézve, mert az igaz gondolataink által felfedjük magunkat, sebezhetővé válunk, lesz egy dolog, amit egy másik ember, egy csoport tudni fog rólunk. A jelen világunkban pedig az információ a legnagyobb kincs (fegyver). Ez tehát kiszolgáltatottságot jelent. Vajon annyira elszeparálódtunk már egymástól, hogy csupán egy torz tükörképet láthatunk egymásból? Egy elhomályosodó káprázatot, amit látni szeretnénk? Megmutatni azt akik és amik vagyunk, a legbátrabb tettek egyike. Kimondani az igazat, csak úgy.

A kérdés már csak az, hogy merünk-e bízni annyira az embertársainkban, hogy megmutassuk az arcunkat, a véleményünket és hiteles emberek legyünk. Engem már az végtelen szomorúsággal tölt el, hogy fel kell tennünk egy ilyen kérdést: bízunk- e egymásban. Vajon eljön az az idő, amikor észrevesszük, hogy csak egymásban bízhatunk, és hogy az életünk nem azért van, hogy egymás ellen harcoljunk, hanem egymásért.