„Az Élet él és élni akar,…”

A Föld haldoklik és mi vagyunk a gyilkosai. Mi, akik azért vagyunk, hogy ápoljuk, gondozzuk és műveljük, lassan mérgezzük halálra. A Földet csak béreljük. Nem élhetjük le. Azért van, hogy mi élhessünk, és mi azért vagyunk, hogy ő élhessen. De mi elárultuk a ránk bízott feladatot, cserben hagytuk a földet. Pedig az arannyal nem lehet hasat megtölteni, a kőolaj nem oltja szomjunkat.

A világ történelme során földünk klímája folyamatosan változott, jégkorszakok váltották egymást, földrészek süllyedtek és emelkedtek ki a tengerekből. A gond most sem a változással van, hanem annak mértékével. Évről évre, hónapról hónapra figyelhetők meg olyan átalakulások, amelyek normális esetben évtizedek alatt mennének végbe. Ilyen a túlnépesedés, amely a világháborúk után eddig elképzelhetetlen méreteket öltött. Ezzel együtt pedig a föld minden kincsének intenzív kitermelése, az olyan nem megújuló energiaforrások mint a kőolaj és földgáz feldolgozása, az agresszív fakitermelés, és a talajok mezőgazdasági termőfölddé alakítása mind mind felgyorsítják azt a folyamatot, aminek eredménye egy élhetetlen bolygó lesz. Tulajdonképpen tehát szó szerint magunk alatt vágjuk a fát. Azért, hogy a lehető legkényelmesebb életet teremtsük elő magunknak, a saját életünkkel kell megfizetnünk. Hát nem ironikus? 

Ez a lavina azonban már elindult és bár mi itt a Kárpát-medencében még nem érzékeljük a hatását, ezt csak a szerencsés földrajzi fekvésnek köszönhetjük. A szárazság és a vízhiány egyre nagyobb területeket érint és ez egy visszafordíthatatlan folyamat. A bolygó klímája átalakul és nem szükségszerűen a mi igényeinknek megfelelően.

Úgy fest, hiába minden szó, felhívás annak érdekében, hogy kollektívan tudatosítsuk és megállítsuk ezt a globális méreteket öltött problémát. Azonban sosem késő tenni bármit is. A legtöbben talán azt gondolják, hogy mégis mire megy egy ember, ha egy társadalom nem így van berendezkedve. Akkor kérdem én, mégis kinek kellene elkezdenie? Minden nagy ösvényt egy ember kezdett el kitaposni, a követői pedig kiszélesítették azt. Luther Márton, Gandhi, Max Weber, Buddha... mind egyedül kezdték és kiálltak a gondolataik mellett és felvállalták tetteiket.

Az ő idejük lejárt, de a lényük tovább él. Most elérkezett a mi időnk és olyan kihívásokkal kell szembenéznünk, amikkel eddig még sosem. A mi korunk legnagyobb feladata az kell, hogy legyen, hogy megóvjuk a földet (ami még maradt belőle). Az első lépés pedig a hulladékcsökkentés. Ez nem pusztán arról szól, hogy szelektíven gyűjtjük a szemetünket és letudtuk a "zöld" tevékenységet. Ennél is tovább kell lépnünk. Ki kell vonni a műanyagot a forgalomból, de ezt ne a multicégektől és nagyvállalkozóktól várjuk. Mi is ugyanúgy tehetünk lépéseket ennek érdekében. Amit csak tudunk, vásároljuk kimérve és vegyük a fáradtságot, hogy magunkkal viszünk egy vászontáskát a bevásárláskor. A zöldséget sem feltétlenül muszáj műanyagba csomagolnunk, és ha lehet, találjunk időt a mindennapjainkban arra, hogy tudatosan hozzunk döntéseket arról, hogy mit és hogyan vásárolunk. Magam is tisztában vagyok vele, hogy ez nem a legkényelmesebb és legolcsóbb megoldása a helyzetnek, azonban valószínű, hogy csak az egyetlen. Sajnos még globálisan nem épült ki erre egy megfelelő rendszer, azonban már vannak kezdeményezések és nem kell mindent az elejéről kezdenünk.

Nem egy nap alatt fogjuk megmenteni a világot, lépésről lépésre kell haladnunk, a lényeg, hogy mindig keressük az új lehetőségeket arra, hogyan tudnánk élhetőbbé tenni ezt a bolygót (mert nincs másik). És ami a legfontosabb: mutassunk példát vele! Még ha mi nem is tudunk egy teljesen más életet berendezni magunk körül, tanítsuk meg a gyermekeknek és a fiataloknak, hogy máshogy is lehet, sőt kell is! Talán ők majd megteszik azt, ami nekünk nem sikerült.