„Ábrándozás az élet megrontója, mely, kancsalúl, festett egekbe néz.”

Ábrándozás. Képzelgés, álmodozás, fantazmagória, illúziókergetés. Mind ismerjük, nem igaz? Egy kép, egy történet, ami nem létezik másutt, csakis a képzeletünkben, és mégis annyira valóságos. A saját valóságunkká válik, mert mi magunk vagyunk azok. Egy titkos hely, amelyről nem mesélünk senkinek. Néha még mi magunk sem hisszük el, hogy létezik. Pedig talán a legvalóságosabb hely, ahol valaha is megtalálhatjuk önmagunkat. 

Hová merűlt el szép szemed világa?

Mi az, mit kétes távolban keres?

Talán a múlt idők setét virága,

Min a csalódás könnye rengedez?

Van, hogy az ember nem tud beszélni. Van, aki sosem tud, inkább tettekkel mesél. Van, akinek túl sok gondolata van ahhoz, hogy egyszerű mondatokban tálalja egy kávé mellett. Van, aki inkább leírja őket, mert így strukturálttá válnak mind a közönsége, mind önmaga számára.

Nem emlékszem olyan időszakra az életemből, hogy ne lett volna egy kitalált történet a fejemben. Sőt, előfordult, hogy több sztori játszódott párhuzamosan a színfalak mögött. Mindig akadt egy mozzanat a valóságban, ami aztán messzire repítette a gondolatokat, melyek elszöktek egy határtalan világba. Arra gondolok, biztosan valahogy így születnek a sikertörténetek is. Az író elengedi a fantáziáját és talán egy véletlen találkozóból foganva ötszáz oldalas regény születik.

A tapasztalataim szerint viszont egy leírt szó sosem tudja tükrözni azt, ami a fejben feltárul.  

Tán a jövőnek holdas fátyolában

Ijesztő képek réme jár feléd,

S nem bízhatol sorsodnak jóslatában,

Mert egyszer azt csalúton kereséd?

Gyermekkorában ki ne képzelte volna, hogy hercegnőként jár az üvegpalotában vagy pöfékelő mozdonyt vezet? Ki ne csúszott volna le a csúzdán az üldöző sárkány tüze elől? Ki nem ápolt beteget, ugrott át lávatengert egy árkon keresztül vagy csatázott egy távoli ország királyával, aki a szomszéd várban lakott. Igen, aztán mindenkinek fel kell nőnie. Legalábbis ez a társadalom elvárása: hogy legyünk felelős, racionális gondolkodású, képzelőerő nélküli mintapolgárok. Fokozatosan felnőve pedig az ábrándjaink is megváltoznak az életünkkel együtt. Álmodozunk iskoláról, karrierről, férjről és feleségről.

Nézd a világot: annyi milliója,

S köztük valódi boldog oly kevés.

Ábrándozás az élet megrontója,

Mely, kancsalúl, festett egekbe néz.

Ám fokozatosan csak azok is maradnak: ábrándok. Vágyálmok, melyekért egy-egy pillanat után már elfelejtünk harcolni. Észre sem vesszük, mikor hagyjuk őket hátra, hogyan lépünk át rajtuk. Azonban egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy ami a saját világunkban oly élénken burjánzott régen, abból mostanra nem maradt más, csupán egy állókép. Egy álomkép, melynek már nem is látjuk valószínűségét, hogy az anyagtalan valójából egyszer csak formát öltsön.

Mi az, mi embert boldoggá tehetne?

Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön,

A telhetetlen elmerülhet benne.

S nem fogja tudni, hogy van szívöröm.

Kinek virág kell, nem hord rózsaberket;

A látni vágyó napba nem tekint;

Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget:

Csak a szerénynek nem hoz vágya kínt.

Ki szívben jó, ki lélekben nemes volt,

Ki életszomját el nem égeté,

Kit gőg, mohó vágy s fény el nem varázsolt,

Földön honát csak olyan lelheté.

Mindenkinek van egy álma. Ez tart bennünket életben. Az álmaink, a céljaink a mi üzemanyagunk. Ezek hajtanak minket előre napról napra. Amint elérjük, hogy megvalósul az álom, hirtelen ürességet érzünk. Ha nem kapjuk meg, amit szeretnénk, szenvedünk. Ha azt kapjuk, amit szeretnénk, akkor is szenvedünk, mert onnantól kezdve nincs mibe kapaszkodnunk. Ugyanis ez a ragaszkodás húz minket előre, és ahhoz, hogy ezt folytathassuk, szükség van egy új célra, egy újonnan kitűzött, megvalósítandó álomra, amiért harcolhatunk. 

Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába:

Egész világ nem a mi birtokunk;

Amennyit a szív felfoghat magába,

Sajátunknak csak annyit mondhatunk.

Múlt és jövő nagy tenger egy kebelnek,

Megférhetetlen oly kicsin tanyán;

Hullámin holt fény s ködvárak lebegnek,

Zajától felréműl a szívmagány.

Az ábrándozással az égvilágon semmi baj sincsen egészen addig, amíg a valóságban tudunk élni. Ez nem az álmodozással való felhagyásról szól. Nem, pont ellenkezőleg. Ez azt jelenti, hogy az álmainkat a saját valóságunkká kell tennünk. Létre kell hozni, meg kell formázni őket. Rá kell ébrednünk, hogy egy fantáziatörténet nem a képzeletünkben, de még csak nem is papírra vetve a leghitelesebb. Hanem megélve, valósággá alkotva, megosztva másokkal. Így lesz igazi története a dolgoknak, s így lesz igazi történetünk mi magunknak is. 

Ha van mihez bizhatnod a jelenben,

Ha van mit érezz, gondolj és szeress,

Maradj az élvvel kínáló közelben,

S tán szebb, de csalfább távolt ne keress,

A birhatót ne add el álompénzen,

Melyet kezedbe hasztalan szorítsz:

Várt üdvöd kincse bánat ára lészen,

Ha kart hizelgő ábrándokra nyitsz.

Hozd, oh hozd vissza szép szemed világát;

Úgy térjen az meg, mint elszállt madár,

Mely visszajő, ha meglelé zöld ágát,

Egész erdő viránya csalja bár.

Maradj közöttünk ifju szemeiddel,

Barátod arcán hozd fel a derűt:

Ha napja lettél, szép delét ne vedd el,

Ne adj helyette bánatot, könyűt.

 - Vörösmarty Mihály: A merengőhöz