A világ változott, de jobb nem lett.

A földi életnek megvannak a maga szépségei. A szemet gyönyörködtető anyatermészet gondoskodik arról, hogy évszakról évszakra új ruhát öltsön körülöttünk, és mi mindig csak ámulunk e csodán. S még ha csak szép lenne! Ám ő ad nekünk mindent, hogy mi élhessünk. Az megint egy másik kérdés, hogy manapság rendkívül hálátlanul viszonyulunk e téren is hozzá, ám most nem erről szeretnék beszélni. Érdekes megfigyelnünk, hogy amíg felfedeztük azt a megannyi jót, amivel az emberi élet fenntartható, bizony akadnak azt meggátló tényezők is. Köszönhetően a modern kor fejlett közvetítőjének, a médiának, jópár olyan halálesetről kapunk információt, amelyet valamiféle természeti csapás, állattámadás vagy marás, csípés okozott.

Bármilyen borzasztóan hangzik is ez, van valami, ami még nagyobb kárt tud okozni az ember életében. Ez a valami már csak azért is veszélyes, mert nem a természettől származik és oly gyakran észre sem vesszük, hogy megöl minket. Ez pedig nem más, mint a harag. A harag a méreg, amely beszennyez minket és a környezetünket, eltaszítunk általa olyanokat, akiket és amiket szeretünk. Nem is érzékeljük, amint ez az érzés lassan terjed bennünk és egyre nagyobb hatalmat kap felettünk. A harag nagyon sokszínű lehet, irányulhat emberre, állatra, közösségre, cselekedetre, eseményekre, azonban a végkifejlet mindig ugyanaz. Mert a te haragod sosem fog akkora lyukat ütni a másik félen, mint amekkorát rajtad vét. Saját magadat sebzed vele és ez a sérülés nehezen gyógyul meg. Könnyen lehet, hogy a haragod tárgya már réges rég megszűnt, amikor te még mindig dúlsz-fúlsz odabent. Így kívülről nézve elég kicsinyes és értelmetlen az egész, nem igaz? Szerintem ez egy nagyon haszontalan érzelem, hiszen nem old meg semmit, nem bíztat építő tettekre, csak rombolásra. Magányossá teszi az embereket, mert az egész abból indul ki, hogy vagyunk annyira önzők, hogy ha valami nem úgy történik, ahogyan azt mi jónak látjuk, akkor az egyfajta elégedetlenséggel tölt el bennünket. Így aztán haragszunk mindenre és mindenkire, aki nem hozzánk hasonló. Azonban eképpen borzasztóan el lehet szigetelődni a környezetünktől. Forronghatunk, viszont az még nem old meg semmit. Háboroghatunk és lázonghatunk, de a hisztizés mit sem ér, ha valamit el szeretnénk érni, mert egy bizonyos szint után falakba ütközünk.

Van egy másik érzelem is, amely talán a harag első hírnöke, de szerintem korántsem olyan haszontalan, mint súlyosabb társa. A düh. Dühösnek lenni tulajdonképpen azt jelenti, hogy pillanatnyi állapotunkban felháborít minket egy eset, vagy egy személy, egy történés, ami a mi értékrendünkön kívül esik és nem tudunk vele azonosulni, mert a saját nézeteinkkel szemben áll vagy úgy érezzük, nem szolgálja a mi javunkat. A düh bizonyos fokig még hasznosnak is bizonyulhat, mivel segíthet a fejlődésünkben oly módon, hogy kikristályosodik előttünk egy határ, amely az általunk képviselt normák határát jelzi. Vigyáznunk kell azonban, mivel a düh korlátozás nélkül könnyen átcsap haragba, amelynek már súlyosabb következményei lehetnek, mint egy indulatkitörés vagy egy pofon. Hagynunk kell, hogy a düh áthaladjon rajtunk, mint egy villámcsapás. Az érkezése után engedjük is ki magunkból, ne zárjuk a testünkbe, lelkünkbe, mert úgy károkat okozhat. Akkor vagyunk igazán ura az érzelmeinknek, ha így tudunk élni és nem kapaszkodunk görcsösen minden érzelembe, hanem hagyjuk szabadon áramolni őket. Úgy az örömöt mint a dühöt. 

A világ változott, de jobb nem lett. Hogy miért nem? Mert feljogosultnak érezzük magunkat arra, hogy egy elejtett szalmaszálon is dühbe guruljunk és haragra gerjedjünk az egonk minden apró sérülésére. Ebben a nagy szabadságban viszont némiképp elfeledkeztünk egy dologról: a bocsánatkérésről és a megbocsájtásról. Bocsánatot kérni nem egyszerű dolog, mert nehéz feladnunk önmagunkat és beismerni a hibáinkat pláne mások előtt. Ám ez szükséges a mi és embertársaink fejlődéséhez, hisz ez tesz minket emberekké: hogy szembesülünk a tetteink következményeivel és így mérlegre állíthatjuk, mi jó és mi rossz bizonyos helyzetekben bizonyos szemszögből nézve a számunkra. Valamint, hogy tudatosítjuk, hogy az a jó és az a rossz, ami a mi tudatunkban létezik nem feltétlenül azonos annak a másik hét és fél milliárd embernek a véleményével, akivel még osztozunk ezen a csodálatos bolygón. A megbocsájtás pedig elsősorban bár nem önmagunkhoz szól, mégis bennünk szabadít fel elsőként valamit. Ez pedig az egyetlenegy hatásos ellenszere a haragnak. Bocsássunk meg egymásnak, még ha nem is kérnek tőlünk bocsánatot és bocsássunk meg önmagunknak is, hiszen mi magunk sem vagyunk tökéletesek. Nézzünk csak körbe magunk körül, hogy haragszunk-e. És hogy ez a harag, vezet-e bárhová is, vagy csupán önmagunkat mérgezzük vele.

Gondoljunk csak bele, ha a természet haragtartó lenne, mi már nem is élnénk a földön. És mi jóval többször és nagyobb sebet ütöttünk már rajta, mint egymáson bármikor is. Ha ő meg tud bocsájtani újra és újra, akkor nekünk is ez a dolgunk.