„A művészet lemossa a lélekről a mindennapok porát.” - Pablo Picasso

Az ember lelke mindig éhezi a szépet és a jót. Az esztétikus, a gyönyörű, a különleges minden életkorszakban más és más. Alkotunk ideálokat, divatot teremtünk, irányvonalat határozunk meg. Azonban a cél mindig ugyanaz marad: az önmegvalósítás által esztétikai örömet nyújtani a világnak. Ugyanis egy művész sosem lehet igazán a mestere annak, aminek hódol, míg nem találja a helyét a világban. Míg nem hoz létre egy olyan alkotást, ami saját magát tartalmazza, és ami rajta kívül legalább egy másik ember tetszését el nem nyeri.

Egy művész akkor válik hatalmassá, ha képes egy másik ember életében változást elindítani a műve által. Ez nem kell, hogy a világ megváltásáról szóljon. A legapróbb tettek is csodákat tehetnek. Egy zene, egy festmény, egy tánc, egy jelenet, egy könyv vagy egy templom. Mind-mind jelentenek valamit, és mindenkit máshogyan találnak meg.

Teljes meggyőződéssel merem állítani, hogy nincs még egy olyan dolog a világon, ami akkora hatást gyakorolna az emberi életre, mint a művészet.

Igazi szenvedélyem többek között például az irodalom. Képes vagyok elmerülni egy-egy történetben olyannyira, hogy már-már nem tudok különbséget tenni valóság és fikció között. Írni pedig azért nagyszerű, mert én, az író magam teremtek. Hatalmam van egy világot létrehozni, melyben nem léteznek határok, a korlátok elmosódnak. Nincs senki, aki elém áll és azt mondja: stop, nem mehetsz tovább.

Elismerem, amit sokan szerintem nem mernek. A művészet egy menekülés. Menekülés a valóság, a fájdalom, a csalódás, a problémák elől. Ugyanakkor ez lehet a gyógymód is szökésünk okozójára. A művészet ugyanis képes arra, hogy elhitesse az emberrel azt, ami valóban számít: hogy nem létezik lehetetlen.